Budakörnyéki iránytű E-mail Keresés


A tanító néni mániája - Vilma néni a tiszteletről

Ki-kicsoda > Páty

2012-05-06


Egy családon belül is van, akinek Vilma óvó néni, másnak Szabó tanító néni Páty Nagyasszonya, Szabó Andrásné, aki Budapesten született ugyan, de nála jobban kevesen ismerik ma Páty történelmét és néprajzát. A Páty Faluközösségért Alapítvány elnöke színes életútján fő feladatának a nevelést tekinti, mert „nincs szebb hivatás – vallja most is Kodállyal együtt –, mint a szépen művelt kertbe az első jó magot elvetni”. Így aztán ma is leül a gyerekek mellé pálcikababát készíteni, tojást festeni, és kiállítást rendez, mesél a régiekről, a haláluk után is szavukat tartó emberekről…

- Áporkán, ahova az óvónőképző után kerültem, még óvókisasszonynak hívtak. Pátyon  az óvodában már a keresztnevünkön, az iskolában a vezetéknevünkön szólítottak a gyerekek és mi is egymást. Junek Károllyal – a későbbi igazgatómmal – gyermekkorunk óta ismertük egymást, de az iskolában mindig igazgató úrnak szólítottam, mert nemcsak az embert, a posztját is tiszteltem. Úgy, mint ahogy régebben a pedagógusnak is rangja volt a helyi társadalomban.

- A fiatal óvókisasszonyt könnyen elfogadták a Ráckevei járásban akkor is, ha nem helybéli volt?
- Mindent ki kell érdemelni, itt sem ment másképp. Áporka egyutcás falu,  egyszemélyes óvodájában egy dadussal és egy szakácsnővel kezdtem el dolgozni 1956 nyarán. Az első napokban nem engedték az óvodába a szülők a gyereket, ezért fogtam magam, és elmentem bemutatkozni a családokhoz. Akiket meglátogattam, azok másnap hozták a csemetéiket, így gyarapodtunk napról napra. Aztán olyan jó kapcsolatba kerültem a szülőkkel, hogy a legelső epret, a legelső dinnyét, ami a Duna-parton megérett, az oviba küldték, a disznótorost ugyanígy kaptuk télen… Úgy befogadtak, hogy nem akartak elengedni, telket, házat ajánlottak a letelepedésre, de a férjem nem akart vidéken élni, így, miután 1960-ban összeházasodtunk, Pesten laktunk, és a 8. kerület, Csobánc utcai országos bemutató óvodában kaptam állást.

- Mekkora változást jelentett a kis, vidéki intézmény után a főváros egyik nagy óvodájában tanítani?
- Áporkán a lelkesedéssel végzett munka örömét, itt pedig a pedagógiai tudatosságot tanultam. Sokat köszönhetek az áldott emlékű Szabó Erzsike vezető óvónőnek, aki kiváló ember, szakember és tankönyvíró volt. A Zeneóvodát Forrai Katalin vezette, akinek évtizedekig műsora ment a rádióban, ahova havonta vittük a csoportjainkat a felvételre, és a helyben tartott óráira is beülhettünk. Neki köszönhetem a személyes találkozást Kodály Zoltánnal. A tanár úr születésnapján Katival elvittük a zeneóvodásokat a mai Kodály köröndre, hogy az ablakuk alatt énekelve köszöntsük őt. A mester meghatódva kijött, és behívott bennünket. Felejthetetlen élmény maradt számomra!

- Ezek után már sokféle tapasztalattal megrakodva érkezett Pátyra. A családja honnan származik?
- A szüleim fiatalon Pátyon éltek, de a harmincas években elköltöztek Kelenföldre, mi ott születtünk (én 1939-ben), és csak 1945-ben jöttünk vissza Pátyra. Édesapám nagyon szerette a földet, gazdálkodott, majd a téeszben dolgozott. Édesanyám a határban is segített, a háztartást vezette, és ellátta a négy gyermeket. Szerényen éltünk, mint akkor a legtöbben. A szüleim nem tudták egyszerre a három nagyobb gyermeket középiskolába járatni. Édesapám azt vallotta, hogy a lányoknak kell tanulni, hogy ne legyenek kiszolgáltatottak az életben. Így történt, hogy a nővérem a nagykőrösi tanítóképzőbe, én az aszódi óvónőképzőbe mehettem, kollégisták lettünk. Máig sokat köszönhetek az aszódi óvónőképzőnek, ahol matulás rendben éltünk, egyensapkában, párosával, csoportosan sétálhattunk délutánonként a Galga-parton… Abban az időben a képzők neveléslélektan-könyve egész vékonyka volt, de amit a tanárnők hozzáfűztek, az meghatározta a viselkedésünket. „A fiatal köszönjön mindig előre, de várja meg, hogy az idős nyújtson neki kezet.” Olyan tanácsokat is kaptunk, hogy a „zsúfolt járművön soha ne állj szóba egy fiúval, aki ül, te pedig állsz!” Ez a szellemiség az emberi kapcsolataim egészére rányomta a bélyegét, tartást adott. Ez már a példaadás, a nevelés, a személyiségformálás, ami szerintem, a legfontosabb, mert ez adja a spirituszt ahhoz, hogy az oktatás hatékony legyen.

- Tehát hazajött Pátyra 1964-ben. Lehetett próféta a saját hazájában?
- Talán igen, mert itt a közösség erejét, a közösségépítés szépségét tapasztaltam meg. A szülőkkel összefogva jó dolgot vittünk véghez, például kétszáz fős, zenés táncos halász-vacsorákat szerveztünk évekig, azért, hogy a rendezvények bevételéből szőnyeget, játékot vehessünk az oviba. Moldován Jenő, az akkori iskolaigazgató megkérdezte tőlem, hogy az iskolában is megcsinálnám-e ezeket?Tudta ugyanis, hogy engem vonz a történelem, és szívesen mennék tanári pályára. Amikor a kinevezési jogkör átkerült az iskolához, 1972-ben áthívott a tantestületbe. A nővérem azonban – aki 1956 decemberétől tanított az iskolában – arra biztatott, hogy „gyere inkább az alsóba, mert a kicsik aranyosabbak”. Így jelentkeztem az Esztergomi Tanítóképző Főiskolára, a történelem helyett pedig a néprajz felé fordultam. Aztán 1973-74-ben mindezek mellett a kultúrház vezetését is rám bízták tiszteletdíjért, és micsoda „véletlen”, egy teljes épületfelújítás kellős közepén találtam magam.

- Ekkor indult a helytörténeti munkája is?
- Igen. 1975-ben indítottuk el a helytörténeti kört. Vezetője Molnár Jenő bácsi, egykori tanárom lett, aki 1968-tól írta a községi krónikát, és gyűjtötte a levéltári anyagokat is. 1976 nyarán azonban már betegeskedett, és megkérdezte, hogy átvenném-e a helytörténeti kör vezetését. Én rávágtam, hogy igen, ha megfűzi a lányát is, Klárit, hogy segítsen. Jól emlékszem, Klári szavaira: „na, jó, megegyezhetünk, te dumálsz, én írok”. Így is lett, én vezettem a helytörténeti kört, ő írta a községi krónikát, gépelte amit én az idősektől lejegyeztem, és azóta dolgozunk együtt. Különös kegyelemnek tartom, hogy betekinthettem az idős emberek életébe, megismerhettem az értékrendjüket. Láthattam a tartást bennük, megélhettem azt a világot, ahol a kézfogás, az adott szó mindennél fontosabb volt, sőt, a halálon is átnyúlt. Egy alkalommal, amikor a készülő helytörténeti könyv anyagát ellenőriztettük a nyugdíjasokkal, Polgár Jánosné Mariska néni elmondta, hogy az ő esküvői koszorúja még mindig a szobája falán lóg, és haláláig ott is marad, de utána bekerülhet a helytörténetbe. Jó idő eltelt, Mariska néni meghalt, és egy hónappal a temetése után a lánya hozta a koszorút, hogy az édesanyja a lelkére kötötte, ezt adja át nekem. Számtalan ilyen idős emberrel találkoztam, beszélgettem, ezáltal a tárgyaik hozzám is kötődnek. Aztán a szülők, nagyszülők szintén tudták, hogy a tanító néninek ez a mániája, ezért küldtek sok mindent a gyerekekkel.

- Hol tárolták a gyűjteményt?
- Az iskolában, mert Junek Károly, az akkori igazgató, aki történelem szakos volt, nagyon fontosnak tartotta a helytörténetet és a néprajzot. Minden évben kaptak a gyerekek helytörténettel kapcsolatos gyűjtő feladatokat, hat évig néprajzi műsorokat állítottam össze, amelyben az egész iskola részt vett. Minden szereplő csoport, akiket a kollégáim tanítottak be, reggel hétre jött próbálni januártól március végéig. Az előadásokat mindig telt ház fogadta, a szülők nem mentek el, ha a csemetéjük leszerepelt. A település írásos említése 700. évfordulóján, 1986-ban három szinten rendeztünk helytörténeti kiállítást az iskolában, és ekkorra jelent meg a Páty, fejezetek a község történetéből című (kék) könyv. Kiváló szakemberek támogatták a munkánkat, ugyanis Ortutay Gyula néprajzkutató 1953-ban küldött először kutatócsoportot Pátyra, köztük volt Andrásfalvy Bertalan, Hoffmann Tamás, Tátrai Zsuzsa, akik később is segítettek. Ezt követő évben az iskola fölvette az Ortutay Gyula nevet, amit a kilencvenes évek végén Bocskai Istvánra változtattak.

- Mikor költözött a Közösségi Házba a felhalmozott helytörténeti, néprajzi anyag?
- 1993-ban vette meg az önkormányzat a téesztől az egykori tiszttartói lakot, és alapítványi formában kívánta hasznosítani, ezért 1994. január 15-én megalapítottuk a Páty Faluközösségért Alapítványt. Miután nyugdíjba mentem, 1994 nyarán a férjem, Klári és én szállítottuk át a teljes gyűjteményt. A kuratórium tagjainak és az alapítvány segítőinek sok munkája van abban, hogy az épület ma ilyen szép állapotban van.

Említette a férjét, hogyan viselte a család ezt a hihetetlen aktivitását?
- A férjem megértéssel tűrte, hogy megyek és csinálom, ha pedig fizikai erőre volt szükség, akkor jött és segített, ahogy a fiam, sőt a párja is. Egyébként meg igyekeztem mindig ellátni a családot, az éjszakáimmal szabadon garázdálkodhattam, sok mindent akkor csináltam és csinálok ma is.

- Gondolom, tanítványai is akadnak még.
- Miután nyugdíjba mentem, nem vállaltam senkit, az utolsó percig teljes erőbedobással dolgoztam, fél gőzzel nem akartam tanítani, mert benne kell lenni a napi ritmusban, hogy valóban haszna legyen az ember munkájának.

Jól ismeri a faluja múltját, aktív közszereplőként benne él a jelenben, milyen Pátyot álmodna magának?
- Egy tiszta, virágos települést szeretnék, ahol az emberek úgy vigyáznak a közterekre, mint a saját udvarukra, ahol figyelnek egymásra, becsülik a régi értékeket és óvják az újakat.
 
Szádváriné Kiss Mária 
Pátyi Kurír 2012/1. szám


Vissza